Blackpool, a tánc Mekkája

Azok, akik valamilyen szinten járatosak a versenytánc világában, biztos, hogy hallották már ezt a nevet. Blackpool egy város Észak-nyugat Angliában, Manchestertől kb. 100 kilométerre, az Ír-tenger partján (ez már majdnem az az óceán, ahol elsüllyedt a Titanic). Maga a város egy üdülőhely, ahol minden ház vendégszobákból áll, minden sarkon kocsma van, a sarkok között pedig játékterem. Itt van Európa legmagasabb világítótornya, legmagasabb hullámvasútja, legbüdösebb főutcája (a sült krumpli, sült hal, sör, valamint a lovas kocsik és szamarak végtermékének elegye adja a megfelelő összetételt). Van itt "Terror-háza" (rémkastély élő színészekkel), óceán-akvárium cápákkal, rájákkal, polipokkal és üvegalagúttal, és közöttük mindenhol játékterem. Ebbe a városba jönnek a fehérbőrű, tejföltestű angolok pihenni, baromkodni, enni, inni, nyaralni. A diszkók, bárok reggel tízkor nyitnak és délben már olyan a hangulat, mint egy magyar diszkóban éjfél után. Nem vesztegetik az időt, ha már buli, akkor legyen egész nap. Van tengerpart, villamos, olcsó üzletek, itt lehet kapni a legdivatosabb cipőket, ruhákat, bizsukat, kiegészítőket, a magyar árak töredékéért. Csak oda kell menni... Szóval elég érdekes hely. Ez a szélsőségek városa. A nagy kavarodás közepén van egy épület, ahol 1920-óta a világ legnagyobb táncversenyét rendezik. Ez az épület a Wintergardens. Ez az a hely, ahol minden drága. A kongresszusra, ahol a világ minden tájáról összegyűlt tanárok képezhetik magukat a legnagyobb "ászok" előadásán, a belépő 40 font egy napra (nyolc 30 perces előadás, de az csúcs). Van olyan üzlet kicsit távolabb, ahol ennyiért egy igen jó öltönyt adnak! (1 font 435 forint) A 2000-ben rendezett verseny volt a 75. a blackpooli fesztiválok történetében (1940-46 között nem volt. Talán mással voltak elfoglalva...). Amikor kezdték, a múlt század első felében csak angolok voltak, de a versenyt a mai napig "British Championship"-nek hívják. Itt fogalmazták meg az ún. "Angol-stílus" lényegét, itt születtek először a standard, majd fél évszázaddal később a latin-amerikai táncok. A bálterem, az Empress Ballroom az, ahová ha belép az ember és látja a versenyt, a körülményeket, az elegáns közönséget méregdrága ruháiban, az óriási táncparkettet a világ legjobb párosaival, szóval ha ide belép, rájön, hogy mindez miért nem sorolható egyéb más kategóriába (művészet, sport). Ez itt maga a csoda, a versenytánc - competitive modern and latin-american ballroom dancing. Tehát magát a rendezvénysorozatot szokták egyszerűen csak "Blackpool"-ként emlegetni a versenyzők. Négy dolog miatt kell ide eljönnie minden évben annak, aki az élő versenytánc sodrásában akar maradni. A kongresszusról, az oktatásról a belépő árán kívül azért azt is érdemes tudni, hogy tényleg a legfrissebb, a legjobb, legértékesebb elméleti tudásanyaghoz lehet itt hozzájutni a legjobb tanárok, profi versenyzők segítségével. Hogy miért a legnagyobb? Egy világbajnokságra minden országból a két legjobb páros utazhat, s gondolom mindenki számára könnyen belátható, hogy pl. a két legjobb albán és olasz páros nem minden esetben táncol azonos szinten. Megkockáztatom, hogy az első kétszáz olasz páros közé sem kerülnének be. (elnézést az albánoktól, de versenytánc terén azt hiszem ez az igazság. Igaz írhattam volna más nemzetet is, de ők előrébb vannak az abc-ben, mint pl. az "m" betű). Ide tehát eljöhet, aki csak akar, és összemérheti tudását mindenkivel. Ennek köszönhetően azután a legtöbb versenyen háromszáz körüli az induló párosok száma. Szóval nagy buli. Aki itt nyerni tud - illetve a profiknál nem is kell nyerni -, aki itt döntőbe kerül, már tényleg a legjobb. Egy profi verseny döntőjében eldönteni, ki is a legjobb, lehetetlen. Szerintem itt már nem is kellene pontozni. Persze ez azért túlzás, de én már voltam néhány nagy versenyen, ám minden évben újra és újra "leszakad az állam", és csak a verseny vége után pár órával fogom fel mit is láttam. Ez az, amit már nem lehet fokozni. A versenyek általában éjjel egy-két óra tájban véget érnek és reggel kilenckor kezdődnek újra. És ez így megy egy héten keresztül. A harmadik fontos dolog, hogy itt tartják a világ legnagyobb versenytáncos vásárát. Amit itt nem lehet kapni, az nem is kell a tánchoz. Állandóan szól a zene, természetesen legalább öt-hat féle egyszerre, mert aki lemezkiadó, az ide élesíti a legújabb CD-ket és annak szólni kell. Tehát van CD, szak-videó és szakirodalom, cipők, ruhák, ruhaanyagok, ruhavarrók, frakkszabók, ékszerek, kiegészítők, minden, ami sminkhez, hajhoz kell, egymás mellet rengeteg standon a legjobb cégektől. Egymást érik a táncruha bemutatók, autogramot osztogatnak a nagy táncosok. A legfontosabb, hogy a tánc és a hozzá tartozó kellékek elég drágák, de ehhez viszonyítva itt minden egy kicsit olcsóbb, a választék pedig szinte hiánytalan. A negyedik dolog talán nem is annyira fontos, de jó látni testközelben azokat, akiket csak videón keresztül, szerencsésebb esetben valamelyik közelben rendezett nemzetközi verseny lelátójáról ismerünk. Jó az, amikor már nem csak nekem ismerős, hanem én is ismerős vagyok neki, visszaköszön, beszélgetünk. Amikor kezdő táncos voltam álmaimban sem gondoltam volna. Szóval mindig meg kell állapítani Blackpool a csúcs! Ide egyszer el kell jutni. Végül az eredményeket jó tudni, legalább a középdöntőig. Különösen érdemes figyelni a profi eredményeket (Blackpoolban standardből csak négy tánc van, nincs bécsi keringő). Az eredmények böngészése közben azt is jó tudni, hogy a modern a standard táncok eredeti elnevezése, és hogy a profiknál külön értékelik a táncokat, s ez alapján külön is tovább juthatnak. Tehát nem mindenki táncolja az összes táncot, hanem a körök előtt újra és újra felolvassa Mr. Bill Ervine - MBE, a versenytánc legnagyobb "öregje", ki is fog táncolni. Ilyenkor szoktak örülni a parketten lévő párok, ha azt mondja: Stay on the floor, please! Maradjanak a parketten!                                                                                              Írta: Szabó Tibor www.newyork.hu